2010. március 9., kedd

ÚT HAZA

Azt álmodtam, Varró Margit a várudvaron ül. A dús fűre tett zsámolyon. Tudtam, hogy halott. Fejét a telihold takarta, a visszaverődő sárga napfény bevilágította az éjszakai várudvart. A szürke kráterekből jöttek az üzenetek felém, de nem hangok, hanem érzések. Varró Margit valami olyasmit akart, hogy utazzak haza hozzá, legyek ott a temetésén.
Csörgött a telefon, az álom megszakadt. Nyikos hívott, azt kérdezte, tudom-e, hogy Varró Margit tegnap meghalt. A testet nem akarják ebben a melegben sokáig tartani, ma délután lesz a temetés.
„Várlak a hídon.”
Vonattal mentem. Üres kocsit kerestem, de nem találtam. Beültem az utolsóba. Egy nő volt ott meg egy tinédzser lány. „Anya és lánya.” A tinédzser egy kirándulásról beszélt, közben pattanásokat kapargatott az orrán. Valami barlangtúrán jártak a fiújával, akit Gábornak nevezett. A lány azt bizonygatta, hogy az a barlang egyáltalán nem volt veszélyes. „Persze vannak más barlangok, olyanok is, ahová nem menne be még képzett barlangász se. De itt csak egy kis víz volt, néhány centis és nagyon hideg. Jólesett ebben a hőségben.”
„Csoda, hogy nem fáztál meg, te lány.”
„A levegő is ötfokos volt, mint a víz.”
Elhagytuk az állomás épületét. Kinéztem az ablakon, tél volt. Befagyott az Élővíz-csatorna, korcsolyáztunk rajta Nyikossal. Ő ment elöl, nagyon gyorsan. Visszanézett néha, nevetett. „Nem bírod, öreg, a tempót?” Megbeszéltük, a zsilipig megyünk. Hét híd
van addig. Amikor Nyikos besiklott az első híd alá, rögtön elsüllyedt. Ott nem fagyott be a csatorna vize. Az arcán láttam a halálfélelmet. Egy perc is eltelt, mire megfelelő botot
találtam, hogy kihúzhassam. Amikor otthon az anyja megszárította Nyikos haját, ő odahajolt hozzám, hogy megsúgja a titkot. „Varró Margit is ott volt a jeges vízben, visszhangzott a nevetése a híd alatt, mint valami barlangban, de azért segített. Ő tette a botot a partra, hogy megtaláld.”
„Gábor olyan okos, sok új kifejezést is tanulok tőle.”
„És mit tanulsz még tőle?”
„Ugyan, anya!”
„Ne kapargasd annyit a pattanást, mert elfertőződik!”
„A múltkor például azt mondta, hogy a Föld nem is föld alakú, hanem geoid.”
„Az mindegy, kislányom.”
„Már hogy lenne mindegy?”
„Ugyanazt jelenti, csak latinul.”
„A geoid nem is latin, hanem görög szó, Gábor azt mondta.”
„Ő tudja.”
„Szóval, először azt hitték, hogy a Föld lapos, aztán jött Kopernikusz meg Galilei. Kopernikusz azt állította, hogy nem is a Föld van a középpontban, hanem a Nap. Akörül forog a környéken minden. Galilei meg be is bizonyította, és távcsövet csinált, hogy tanulmányozza a napfoltokat meg a Hold hegyeit. Kopernikuszig mindenki csak azt hitte el, amit látott. Meg sokan most is. Ha kinézel az ablakon, olyan, mintha lapos lenne a Föld. De az űrhajóból látszik, hogy nem az.”
„Geoid.”
„Az, geoid. Azt mondja a Gábor, nem is biztos, hogy geoid, csak most meg úgy látjuk az űrhajóból. Már aki látja. De lehet, hogy az egész bonyolultabb. Mert ha van Föld meg Naprendszer, a párjának is meg kell lennie valahol. Negatívban. Mindennel így van. Van
pozitív meg negatív oldal, van jobb kezünk meg bal, van férfi meg nő, világosság és sötétség, születés és halál. A Naprendszer sem lehet önmagában, meg a Föld sem.”
„Negatív geoid... Mondtam, hogy ne kapargasd a pattanást, mert elfertőződik.”
„Jól van, na. Azt mondja a Gábor, hogy amit mi látunk, az a múlt. A csillagoknál is így
van, tudod, amit látunk, a fényt, az nagyon régen indult el, több száz év, mire ideér. Gábor úgy mondja, a jövő emléke, vagy úgy, hogy az érzékelhető múlt. Mert lehet, hogy a csillag már nincs is, felrobbant, mi meg látjuk. Gábor szerint minél több múltat látunk, annál gyorsabban jön a jövő. Mint az embereknél. Minél öregebb valaki, annál gyorsabban telik az ideje. Hát a világ is ilyen. Annyi a múltja, hogy úgy felgyorsult, nézd meg. Régen az emberek évekig elcsámcsogtak egy-egy felfedezésen, most meg annyi van, nem is lehet követni. Nemsokára
ott tartunk, hogy amit kigondolunk, már meg is valósul. Aztán egyszer átfordul az egész, és a jövőt látjuk, nem a múltat. Gábor szerint lehet, hogy már így is van, csak nem vettük észre. Látjuk azokat a valakiket, akik mi leszünk.”
Kinéztem a vonatablakon, nyár volt. Varró Margit fehér fürdőruhában ment az uszodaparton. Rózsaillat lengte körül, mint mindig. A zuhanynál megállt, letusolt, szeméremdombja és mellbimbói átlátszottak a fehér bikinin. Meztelenül ment vissza a
törölközőhöz. Nem zavarta, hogy nézik. Lehet, hogy észre sem vette, soha nem figyelt senkire. Amikor Nyikos közel akart kerülni hozzá, Margó megriadt, mint az őzek. De a strandon nyugodt volt, hanyatt feküdt a törölközőn, a Nappal szemben, a lábát szétvetette, mintha csak a Napot akarná befogadni az ölébe. A Napot meg a környék fáit, a fenyőt és az akácokat akarná befogadni. Az uszoda lépcsőjén éneklő rigót és a turbékoló galambot a fenyőn. A kerítést, a járdákat, a kaviccsal leszórt utakat, a fürdőmestert a fehér rövidnadrágjában, szájában síppal. A parkot a madaras szoborral és a kastélykerttel. A napernyőt az uszoda előtt, a padokat a strandpapucsokkal és a törölközőkkel, a tegnapi újságokat a földön, és benne a híreket mind. Varró Margit be akarta fogadni a mezőgazdasági riportot az ötödik oldalról, a
relégyárban történtekről szóló tudósítást, a párt központi bizottságának határozatait, az egész hidegháborút, a szövőgép mellett dolgozó Szabó Jánosné fényképét és a megyei első osztályú
bajnokság eredményeit. Nagy törölközőn feküdt, füle mellett egy MK 27-es magnóval. Slágereket hallgatott, főleg Omegát, de csak halkan. Ha elment mellette valaki, nemcsak látta Varró Margitot, érezte a rózsaillatot, és slágerfoszlányokat is hallott. Margóhoz
ugyanúgy hozzátartozott mindez, akár a fehér, átlátszó bikini. A slágerek és a rózsaillat is Varró Margit volt.
Bejött a kalauz, de nem kérte a jegyeket, végigment a kocsin, aztán visszafordult, és becsapta az ajtót. Kinéztem az ablakon, őzek futottak el a tisztásról, be az erdőbe.
Nyikos kigombolta Varró Margit blúzát, de csak a két felső gombot, mert Margó azt mondta, ő a nyárba szerelmes, nem Nyikosba, a vőlegénye is a nyár lesz, ha lesz egyáltalán vőlegénye. „Te durva vagy, nem tudsz úgy simogatni, mint a nap.”
„Csak még egy gombot, Margó.”
Varró Margit nem engedett, Nyikos mégis belesett. Puha bokrokat látott a blúz alatt, a bokrok mögött meg riadt szemű őzeket.
„Varró Margit melle helyén őzek játszanak, figyelik az embert riadt szemmel.”
Nem hittünk neki, pedig megesküdött az anyja életére. Nyikos nagyon szerette az anyját, az apja elhagyta őket, amikor a fiú tízéves volt.
„Hülye vagy, milyen őzek?”
„Két őz, egy kisebb meg egy nagyobb. Ha békén hagyod őket, játszanak. De amúgy félnek.”
Nyikost beledobtuk a vízbe, nagyot csattant. Varró Margit közelében mászott ki. Óvatosan ment el mellette, nehogy összecsapja hideg vízzel. Láttuk, hogy beleszagol a rózsaillatba. Halkan énekelt, amikor visszajött.
Leült mellénk a padra.
„Volnék tánc, mely kööörbe forog, mitől a Föld szíve dobooog.”
Megint beledobtuk Nyikost a vízbe. De az őzekből nem engedett, és Varró Margitot megint megszagolta.
„Én lennék egy szííívben a vér, mely soha nem áll, de visszatééér.”
A két nő leszállt, nem is vettem észre, hol. „Mennyi pattanása volt!” Ránéztem az órámra, néhány perc múlva be kell érnie a vonatnak. Már láttam az állomást.
Jó volt újra otthon. Más minden. Más a levegő, mások az illatok. Még a por is más. Bementem a Gulyásba, hogy igyak egy fröccsöt. A kocsma falára ki volt téve Varró Margit gyászhíre. Róla beszéltek bent is. „Szűzen született, úgy is halt meg. Tisztességes lány volt,
én csak azt mondom.” „A feleségem szerint elmehetett volna szépségkirálynőnek Pestre. Pedig ő megválogatja a szavait, ha nőről van szó.” „Megmondom én neked, mi volt a baja a Varró lánynak. Az volt a baja a Varró lánynak, hogy nem engedett közel magához férfiembert.”
Régen, estébe nyúló strandolások után sokszor bementünk a Gulyásba. Gyerekkorunkban üdítőt ittunk. Meggy Márkát. Később kisfröccsöket, mindig halmaji borból. Ha a fürdőben lányokkal ismerkedtünk meg, összetoltuk az asztalokat, és tálcán kértük a kisfröccsöt. Aztán a vár mögé mentünk, a bozótos részre, ott mindig dús volt a fű, nem nyírták. A bikinik helyén világított a lányok bőre, a sötétben olyan színe volt a mellüknek, mint a bozótos felett a Holdnak.
Kisfröccsöt kértem. Láttam, a csaposnak ismerős vagyok, de nem tudja, honnan. Nem szólt, csak nézett, aztán szódát engedett a Halmajira. Pár forint borravalót hagytam nála,
megköszönte.
Néztem az órát, még van időm a temetésig.
Később kértem még egy kisfröccsöt.
Az aszfalt forró volt, a burkolat akkor adta ki magából a napközben beszívott meleget. Az Élővíz-csatorna hídján álltam. Rózsaillatot éreztem. Hallottam, jön Nyikos. Még messze volt, de tudtam, hogy ő az. Megismertem a hangját. Énekelt.
A híd korlátjára támaszkodva vártam. A gyalogút, Varró Margit széttárt karja, egészen a fürdőig vezetett. Átölelte a fenyőt meg az akácokat. Átölelte a járdákat, a kaviccsal leszórt utakat és a parkot a madaras szoborral meg a kastélykerttel. Margó combja a csatornaparton feküdt, tegnapi újságok takarták. A hajában tücsök ciripelt. A hasán ment le a Nap. Harangoztak.

9 megjegyzés:

  1. Nagyon jó volt ezzel kezdeni a napot, köszi, hogy feltetted!

    VálaszTörlés
  2. Köszi, hogy elolvastad, Panka:)

    VálaszTörlés
  3. lehet, hogy mert más állapotban vagyok, de nekem ez olyan... mlységesen szomorú volt. Szépen szomorú, de szomorú.

    VálaszTörlés
  4. Hát, igen, ez ilyen, kedves Kata:)

    VálaszTörlés
  5. Ez megint nagyon "bejövős" nekem. :D

    ((Direkt rájátszás Arany A VARRÓ LEÁNYOK című balladájára? ))

    VálaszTörlés
  6. Nem, csak véletlen:) - Olyan meg nincs, tudom. De hát azt meg nem írhatom, hogy gondolta a fene:)))Hát marad ez: így alakult, ez a név jutott épp eszembe (néhány hete meghalt kedves általános iskolás osztálytársam, Marianna, azért tettem fel; de az írás amúgy nem mostanában született)

    VálaszTörlés
  7. Részvétem. :(

    Tudatalatti rájátszás? :)

    VálaszTörlés
  8. az ember szinte ott ül azon a vonaton, ott sétál a strandon, miközben olvassa, annyira magukkal ragadják a képek. sajnálom, hogy van aktualitása...

    VálaszTörlés