A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mesenovella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: mesenovella. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. június 24., csütörtök

Mese az emberről

Élt egyszer egy ember, akinek nem volt árnyéka.
De ne gondoljuk, hogy ez az ember így született. Ellenkezőleg: éppen olyan bűnösnek és esendőnek, mint mi.
Történetesen ezt a férfit Hoppálka Pál Tódornak hívták, és igen alacsonyra nőtt.
Hoppálka Pál Tódor kisgyermekkorában színésznő szeretett volna lenni, de hamar rájött, hogy ez nem fog menni. Már az általános iskola utolsó osztályát járta, amikor a Nobel-díjas atomtudós pályához kezdett vonzódni. Ezt azonban az osztálytársai nem tartották jó ötletnek, mert szerintük azt, hogy Hoppálka Pál Tódor a Nobel-díj átadáson úgyse bírná kimondani a zsűri elnök.
Tódor ekkor mondott le arról, hogy híres ember legyen.
Ezután már csak a fény érdekelte.
Ezután már csak a fényt kereste.
Mert azt mondta magában ez az ember, hogy a sötétség rossz, a világosság pedig jó.
És mivel délután volt, amikor ezt mondta magában, és mivel azon a délutánon éppen hátranézett, önmaga mögé, látta, hogy a sötétség követi őt. És hogy a rossz ne járjon a nyomában, egészen addig ment, míg el nem tűnt mögüle az árnyék.
De akkor a Nap éppen a feje fölött állt.
S hogy a Nap ott is maradjon, Hoppálka Pál Tódor többé nem ment iskolába, helyette állandóan úton volt.
És ez a kicsi férfi, akinek nem volt árnyéka, még ma is él, ha a fényt követi.

2010. április 23., péntek

Mese a gonosz kishorgászról

– Bluggy! – mondta a zöldezüst víztükör, amikor a gonosz kishorgász a tóba pottyantotta az úszót. A műanyag tálat félig merítette vízzel, a fűre tette, aztán melléült.
– Pénteki kenyérgalacsin – közölte halmama a csodálkozó halfiúkkal. – Megyek, nézek valami frissebbet, addig várjatok türelemmel, mert különben jön a gonosz kishorgász, és elvisz a zsákjában! – intette őket.
– Elvisz a szákjában – ismételték a halfiúk kissé selypítve, de helyesen.
– Kapás van – állapította meg a gonosz kishorgász, amikor halmama elúszott, és a kíváncsi halfiúk böködni kezdték a horgot. – Hát, te elég kicsire nőttél! – örvendezett aztán visszafogottan, és a legkisebbiket kiemelte a tóból, hogy belecsúsztassa a műanyag tálba.
Később, ahogyan minden normális mesében illik, kifogta a másik kettőt is.
– Már megint elúszkáltak! – tért vissza halmama bosszús kopoltyúmozgással. – No hiszen – gondolta –, majd előkerülnek, ha megéheznek! És mivel frissebb kenyeret ő se talált, két szívmelengetőt sandított a gonosz kishorgász galacsinja felé, aztán hopp, egy villanás, és már be is kapta.
– De szép vagy! – örvendezett a gonosz kishorgász, amikor kiemelte halmamát a tóból, hogy őt is belecsúsztassa a műanyag tálba.
– No végre, megvagytok! – örvendezett halmama is, amint megpillantotta csemetéit. – Ha mindig elúszkáltok, meglátjátok, egyszer eljön a gonosz kishorgász, és mindnyájatokat elvisz!
Azzal halmama mesélni kezdett nekik a gonosz kishorgászról.

2010. április 22., csütörtök

Hét babszem

Amikor a csoda megtörtént, Reménfi Géza bácsi konyhájába már csak oldalazva lehetett bemenni, annyi volt ott a mosatlan edény. Reménfi Géza bácsi nem szeretett mosogatni, ezt a munkát mindig a bejárónője végezte. A bejárónő azonban néhány hete megbetegedett, és azóta Reménfi Géza bácsin kívül senki nem járt a lakásban.
– El kellene mosogatnom – mondta mindig, ha benézett a konyhába. Ám ahogy teltek a napok, és egyre több lett a mosatlan, Reménfi Géza bácsi is egyre kevésbé hajlott arra, hogy elkezdje a munkát.
Egyik délután azonban becsengetett hozzá egy tündérszép lány, és rögtön az ajtóban azt mondta neki:
– Fogd ezt a hét babszemet, tedd a szőnyegre, és meglátod, kívánságod teljesül!
Reménfi Géza bácsi úgy cselekedett, ahogy azt a fiatal lány tanácsolta.
Miután becsukta az ajtót, gondosan elhelyezte a hét babszemet a nagyszoba szőnyegén, figyelte őket egy ideig, aztán bekukkantott a konyhába. A mosatlan edényekből azonban talán még többet látott ott, mint annak előtte.
– Ez a világ sem a régi – mondta keserűen Reménfi Géza bácsi, és beoldalgott a konyhába.
Másnap a tündérszép lány visszajött, és azt kérdezte:
– Na, teljesült a kívánságod?
– Csoda történt – mondta Reménfi Géza bácsi. – Tegnap elmosogattam.

2010. április 20., kedd

A liliputi trónkövetelők

Történt egyszer Liliput városában egy tanulságos eset. A liliputi király ebéd utáni szunyókálás céljából éppen az ágyában horkolt, amikor megjelentek az ablaka alatt a trónkövetelők.
Hárman voltak, három gátlástalan trónkövetelő, akik korábban már mindenféle fondorlatos csellel próbálkoztak, meg akarták szerezni a hatalmat Liliput városában, de nem sikerült nekik, mert a király még náluk is sokkal fondorlatosabb volt.
– Miénk a trón! Miénk a trón! – kiáltozták aznap délután a trónkövetelők a liliputi király ablaka alatt.
A lármára a király felébredt. Bár az is lehet, hogy a saját horkolására ébredt fel, ezt majd csak a történészek tudják pontosan kideríteni évszázadokkal később. Mindenesetre annyi biztos, hogy amikor meghallotta a kiáltozást, felkelt, és kinyitotta az ablakot, még ki is hajolt rajta, hogy jobban hallja, mit akarnak ezek a trónkövetelők. Mert a liliputi király nemcsak sokkal fondorlatosabb volt, mint ők, de, szégyen, nem szégyen, kicsit nagyot is hallott.
A gátlástalan trónkövetelők persze tudták ezt, ezért amikor meglátták a királyt, a sikertől felbuzdulva egyre hangosabban kezdtek kiáltozni:
– Miénk a trón! Miénk a trón!
Ám a liliputi király nemcsak nagyothallott, hanem sokszor félre is hallotta a szavakat.
Ezt viszont a gátlástalan trónkövetelők nem tudták.
Pedig ezen a délutánon is így történt.
– Miénk a drót! Miénk a drót! – ezt hallotta a király, és egyáltalán nem értette, miféle drótot akarnak a trónkövetelők. Becsukta hát az ablakot, és békésen visszafeküdt az ágyába.
Aznap délután így menekült meg Liliput városa a gátlástalan trónkövetelők hatalmától.

2010. április 17., szombat

A megénekelt virág

Sándor apa ma már biztos abban, hogy a költészet nem hiábavaló. Sőt.
A cserepes virág, amelyet körülbelül egy éve kapott az unokáktól, az utóbbi hetekben erősen megbetegedett. Pedig Sándor apa öntözte, és többnyire mindent úgy tett, ahogyan a lánya egy esztendővel ezelőtt javasolta. Három hónapja, amikor eljött hozzá az unokákkal, még meg is dicsérte Sándor apát, amiért ilyen szépen gondozza a növényt.
– Szerencse, hogy nem érzékeny fajta – mondta akkor szerényen, mintegy válaszként Sándor apa.
De tévedett. A virág levelei nem sokkal később sárgulni kezdtek, három hete pedig le is hullott közülük néhány. Sándor apa átültette a növényt egy nagyobb cserépbe, ám a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Sőt, mintha a levelek még jobban pusztulásnak indultak volna.
Ekkor a szoba egyik sarkából átvitte a virágot a másik sarokba. Három napig figyelte, de semmi sem változott.
Később eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta: a növények is éreznek. Napokig simogatta hát a virág leveleit, de hogy nem tapasztalt javulást, végső kétségbeesésében úgy döntött, megénekli egy versben.
Bement a szobájába, leült az asztal elé, és egészséges, kövér betűkkel rótta egymás alá a strófákat a virág valaha volt szépségéről. Amikor készen lett, háromszor felolvasta neki a költeményt.
Már másnap elkezdődött a változás. A száraz levelek lehullottak, és friss hajtások indultak meg. Két hét múlva pedig, mire a lánya és az unokák megérkeztek, a növény virágba borult.
A fiatalasszony ismét megdicsérte Sándor apát, amiért ilyen szépen gondozza a növényt.
De ő most csak ingatta a fejét, aztán bezárkózott a szobájába. Azt mondta, estig ne is számítsanak rá, mert nagy mulasztása van. Egy csomó verset meg kell még írnia.

2010. április 14., szerda

Elönt a víz

Béla bécsi nagyon szeretett olvasni. Ősztől tavaszig sokat ült a városi könyvtár olvasótermében, hogy otthon minél kevesebbet kelljen fűtenie. Néha egésznap olvasott, újságokat vagy könyveket, válogatás nélkül szinte minden érdekelte.
Egyik délelőtt hosszú regénybe temetkezett. A történet egy idős férfiról szólt, bizonyos Pantics Vilmosról, aki annyit ült a könyvtár olvasótermében, hogy a városra zúduló árvíz is itt érte. Pantics Vilmos aznap úgy belefeledkezett az olvasásba, hogy nem hallotta a veszélyre felhívó figyelmeztetéseket. Még akkor se mozdult, amikor már a bokáját mosta a víz, pedig a könyvtáros kisasszonyok többször is felszólították, hogy hagyja el a helyiséget.
Amikor Béla bácsi ehhez a részhez ért, becsukta a könyvet, és felállt az asztaltól.
– Maguk nem jönnek? – kérdezte kifelé menet a könyvtáros kisasszonyokat. – Itt fulladnak meg a könyvek között! – mondta sűrű fejcsóválások közepette, és igyekezett minél gyorsabban magára venni a kabátját.
A könyvtáros kisasszonyok összenéztek a háta mögött.
Béla bácsi kilépett az utcára, ám vizet sehol se látott. De amikor rádöbbent, hogy az egészet csak olvasta, hirtelen erősen gyöngyözni kezdett a homloka, és néhány perc alatt teljesen elöntötte a víz.
– Biztosan megszakadt bennem egy gát – állapította meg, aztán letörölte a homlokát.
Hazafelé indult, de közben gondolatban hordani kezdte a törmeléket, amiből majd újra felépítheti azt a gátat: a, á, b, c, cs, d, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l...